Stop Drog

Ennyi időm volt, hogy felfogjam, mire is vállalkoztam. A képzés ideje 3 nap, amiből 2őn voltam jelen és így csak 14 órám volt így nagyjából átlátni, hogy mi lesz a feladatom önkéntes telefonos kisasszonyként. Nem is tudom, hogyan kerültem oda. Anyám is jelentkezett, ő sem tudja miért és megkérdezte, lenne-e kedvem legalább megnézni. Aztán már alá is írtam a szerződést. Valahogy segíteni kell, nem tudom hogyan, de muszáj.
Maga az a két nap annyira igénybe vett, hogy utána nehezen voltam képes bármire is. Egyszerűen telített a sok információ és lélekben minden erőmmel azon voltam, hogy felkészüljek a találkozásra egy olyan világgal, amit nem igazán ismerek.
Az én mostohaöcsém drogfüggő. 5 éve van közös családunk és abban az időben kezdődtek a problémák. Végignéztük, ahogy fokozatosan halad lefele a lejtőn és ebben nagy szerepe volt az én szűk családomnak is. Mégsem mondhatnám, hogy őmiatta vagyok ott. Rajta ezzel nem segítek. Lehet, hogy másokon sem.
Aki miatt ott vagyok inkább, az én vagyok. Ki más miatt lennék? A képzésen nem győzték hangsúlyozni, hogy igazából nincs önzetlen segítség, minden visszahat ránk. Nem voltak illúzióim tudtam, hogy magamért megyek, de nem tudom igazán elmondani, hogy mi célom van ezzel. Inkább a színtiszta segítség nyújtás, mintsem az érdeklődés a szerhasználók/függők/függőmechanizmus felé.
Problémás gyerekkorom volt. Már a legeléjtől kezdve. Problémás kamaszkorom is volt.
Általában jellemző volt rám, hogy rajtam kívül eső okok miatt történtek a bajok a családban és legtöbbször a bennem lévő frusztráció amiatt gyűlt, hogy nem én magam szenvedtem el a sérelmeket, hanem mindnek szemtanúja voltam és gyerekként tehetetlenül tudtam csak végig nézni. Akárhányszor valami necces szituációba kerültem (zaklatás, rablás) mindig a sarkamra álltam és uraltam a helyzetet és soha nem adtam meg magam az erőszak elkövetőjének és ezért sikerült is sértetlenül megúsznom ezeket. Lélekjelenlétből nincs hiány. Inkább arra lettem hihetetlenül érzékeny, mikor valaki áldozat és nem tudok segíteni. Akár azért, mert nem vagyok jelen éppen, akár azért, mert maga az áldozat magatehetetlen...és ez számomra a legelviselhetetlenebb.
Az egyik képző, Szepi sokat beszélt arról, hogy vannak bizonyos típusok, akiktől írtózunk, ő például az alkoholista férfiaktól. Mindenki ismerje fel magában mi az, amit ki nem állhat és vegye észre, hogy hogyan reagál erre a típusra.
A tehetetlen, saját lehetőségeit nem értékelő és magába forduló, magukat depresszívként és passzívként jellemző emberekre hihetetlen agresszióval reagálok. Mintha a torkukon akarnám lenyomni, hogy csak ők változtathatnak ezen és a kilátásaik megvannak csak kifogásokat keresnek. Ütni és vágni akarom őket, hogy kirázzam valahogy ebből a nihil életérzsből. 
Ez a fajta erőszak, amit ilyenkor önkéntelenül alkalmazok, nagyon keveseknél működik. Általában azoknál, akik más típusok és csak felveszik átmeneti állapotként ezt az egészet. A többségből viszont csak haragot és ellenállást sikerül kiváltanom. Ez pedig nem viszi el őket a megoldás felé. 

Na mindegy. Ezzel az önkéntes munkávak úgy érzem sikerült megváltoztatnom az életem. És csak egy nagyon halovány és kicsike bizakodás van bennem, hogy ez majd talán másokkal is sikerülni fog. 

Első, személyes eset, egy lány, akit barátnőmként tartok számon. Tartottam legalábbis egy ideig, amíg igazából abba a kényelmetlen helyzetbe nem kerültem, hogy felismerjem a szerepemet az életében: kapaszkodó.
Ő az első, akin igazából elkezdtem alkalmazni a tanult technikákat és legnagyobb meglepetésemre teljesen jól működtek, bár én éreztem magam közben a legnagyobb szemétládának, hogy én most azt hazudom, hogy mi barátnők vagyunk, holott már a fejemben rég átlépett "hívó" státuszba és a fejemben már csak betelefonáló, aki segítséget kér.
A mi történetünk nem olyan nehéz, egy workshopon ismerkedtünk meg és eleinte nem nagyon kedveltem, de igazából kiderült, hogy közel is lakik, meg helyi kocsmák, meg jófej is...miért is ne? Az első ilyen kis gyanúm akkor jelent meg, mikor nagyon sokszor próbált rávenni, hogy igyunk eszméletvesztésig, mert buli van. Tudni kell, hogy nem egy lányról, egy felnőtt nőről beszélünk, akinek jelenleg párkapcsolata van és szakmai sikerei, mégsem boldog. Az okok:
Elsők között szerepel egy nemi erőszak még tinédzser korából, egy öngyilkossági kísérlet, rossz kapcsolat a szülőkkel és az anya részleges elvesztése egy agyvérzés következtében.
Tini esete nem speciális, nem különleges csak közeli. Ez a legfájdalmasabb pontja a történetnek.

"Megjártam a poklok poklát...nekem elhiheted, komolyan. Tudod, amikor az ember ott áll a halállal szemben és ott a kaszás, na, mert én álltam ott! Tudod, akkor jöttem rá, hogy ez az egész semmi. Semmi nagy cucc. Én ott voltam, ő ott volt és tudtam, hogy vége lesz. Ennyi. Ennyi az élet."

Tinit így házilag enyhe alkohol függőként diagnosztizáltam, már csak az alapján is, hogy pontosan akkor csúszott mindig a padlón a piától, amikor minimális bizonytalanságok megjelentek az életében (pl.: párja elutazott pár napra a szülőkhöz és nem nagyon beszéltek).
Tini nikotin függő, ami azért érdekes, mert én úgy látom, hogy a szervezte kapálózik mindenféle szerhasználat ellen (állandó rosszullétek, folyamatos migrén, legyengült immunrendszer) és mintha nekimenne minden testi jeleknek és csak azért is. Többször szokott le a dohányzásról, évekre is sikeresen, de mindig visszament valamiért. A cigi neki a nyugalom, de azt hiszem, hogy nem függő személyiség.

Egy lényeges dolgot mondott ki azonban az utolsó, még valamennyire barátnő viszonyban eltöltött esténk után:

"Sose gondold magad másnak, mint a többieket."

Életre szóló tanács ebben a szakmában.